FB-RSS feed for Kiss BalázsFB-RSS feed for Kiss Balázs |
 A Médiavadász a legújabb Csillagok Háborúját elemezte kíméletlenül, ám annál éleslátóbban. Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata. Felnőttkori eszmélésem óta nem tartozom azok közé, akik akár az újabb, akár a régebbi Star Wars részekről általánosságban elismerően nyilatkoznának. Nemcsak azért, mert az eredeti trilógia legjobb jeleneteit leszámítva módfelett bugyuta történeteknek és karaktereknek ad otthont ez a kétségtelenül magával ragadó univerzum, hanem azért sem, mert a Star Wars véleményem szerint alapvetően sem érdemel akkora figyelmet, mint amilyenben évtizedek óta részesül. Temérdek hagyományos mese és mítosz várna még a különleges kalandok szerelmeseire, akik sajnos annyira el vannak árasztva a látványos, de mondanivalójában egyre gyatrább minőséget felmutató, futószalagon gyártott filmekkel, hogy nincs alkalmuk azokat a történeteket felkutatni, amik hasonló vagy talán még fokozottabb elragadtatásban részesíthetnék őket, mint George Lucas korai alkotásai. Persze, én is voltam gyerek, és emlékszem, micsoda erővel hatottak rám az eredeti filmek képsorai. Nem tudom, mennyire volt tudatos a rendező részéről, hogy úgy csinálta a dolgokat, ahogy, de rabul ejtett a világa. A lézerkard különös hang kíséretében felvillanó kék színe számomra nem csupán egy szín volt, hanem éteri tisztaságú, földöntúli erők vibráló jelenléte. A tárgyak gondolat általi röptetése az én szívemben az anyagvilág feletti szabadság és hatalom érzetét ébresztette fel. Darth Vader koponyához hasonlatos, halált megidéző maszkja a mindnyájunkban ott lakozó sötétség ősi fenyegetését testesítette meg. A rejtélyes bolygókra és űrállomásokra való utazások az emberfeletti létállapotok meghódításának sajátos szimbólumaiként éltek lelkemben. Sokszor megesett, hogy éjszaka új részekről álmodtam, melyben magam is az „erőt" és lézerkardot használva gonosz erőkkel küzdöttem, és mindez olyan valóságosnak hatott, mintha egy messzi-messzi galaxisban ténylegesen léteznének, és már készen ott lennének ezek a történetek. Szóval a felnőtt fejjel megfogalmazott fenntartásaim ellenére nagyon is tudom, mely elemei miatt váltak olyan varázslatossá a régi filmek. Az újabb trilógia lezáródásával azonban egyértelműen kijelenthetjük, hogy sem a Disney, de még az előzményfilmeket elkészítő Lucas sem volt képes újra megidézni az eredeti filmek hangulatát. Amit létrehoztak, külsőségeiben persze hasonlít arra, amit Star Warsként ismerünk, de anélkül, hogy a készítők meg tudták vagy meg akarták volna ragadni annak lényegét. De mégis, mi a Star Wars lényege? Sokszor hallani a készítők részéről, hogy ezek a filmek a „családról" szólnak. Ez süket duma! Legpozitívabb olvasatában ezek az alkotások a gonosz elleni harcról szólnak, egyúttal a bennünk rejtőző gyengeség és tudatlanság legyőzéséről; a férfivá és hőssé válás próbatételekkel kikövezett útját mutatják be, és ezen ösvény bejárásának fontosságát, misztériumteli, mágikus jellegét igyekeznek érzékeltetni. A hétköznapiság szintjén túlmutató igazságok felfedezésének és megőrzésének történetét mondják el. Ezen az egyszerű, de megunhatatlan recepten alapulnak a klasszikus mesék is. Ez az, ami mélységeiben meg tud szólítani egy embert; ez az, ami által igazán azt fogja gondolni a néző, hogy most ténylegesen lényének azon részéhez szóltak, akivé ő legbelül válni akar. Ez az, amit a kitartó, de egyre kétségbeesettebb rajongók még mindig remélnek az új részektől: hogy a készítők újra rámutassanak arra a bennük szunnyadó őstörekvésre, amit a bátor űrlovagok kalandjai ébresztettek fel lényükben. Mi maradt ebből? Az 1-2-3 e misztikus atmoszférát lecserélte unalmas politikai beszédekre, egy rettentően kínos szerelmi történetre, egy meglehetősen zavaros és ellentmondásos történetre, a jó és a rossz közötti valódi feszültséget és lelki mélységeket nélkülöző küzdelmekre, egysíkú karakterekre és emberi viszonyokra, midikloriánokra, egy emberszabású, nyúlfülű halra, CGI cunamira, és a jedi lovagok egy olyan felszínes világára, amiben az erő, a lézerkard, a tanítás, a küldetés, a hősiesség titokteliségét, egyediségét, komolyságát szinte teljesen elveszítette. És ott van még Jar Jar, ez mindenki által utált nyúlfülű idióta, aki néhány elmélet szerint egy esetben válhatott volna zseniális karakterré: ha kiderül róla, hogy ő az előzményfilmek Palpatinnal összejátszó főgonosza, aki a hülyét csak eljátssza, és valójában mindenkit manipulál a háttérből. De az előzménytrilógiának legalább volt története, és megpróbált a maga módján, leginkább külsőségeiben eredeti lenni. A Rogue One-ban a titokzatos lovagok már csak komikus töltelékkarakterekként, a keményvonalas rajongók olcsó kielégítéseként jelennek meg. A Soloban pedig kellett a játékidő a droidok egyenlőségéért harcoló ultraciki feminista robotnak, így szintén nem volt alkalom arra, hogy a filmvásznat újra betöltse a várva várt misztérium. Ezeknek a filmeknek viszont legalább van egy nagyjából egységes koncepciója, tartanak valahonnan valahová, hogy mi szükség volt rájuk, az már egy másik kérdés. A 7-8-9-nek ellenben már mondanivalója sincs. Egyszerűen nincs. A 7. rész még csak meg sem próbált újat mondani, csupán egy könnyed bevezetőnek, egy szimpla rebootnak, a régi részek új köntösben való megidézésének szánták. A 8. rész „Ruin" Johnson gúnynévre hallgató rendezője pedig túlságosan el volt foglalva azzal, hogy felülírja a nézők elvárásait, ezért nem ért már rá, hogy emellett egy épkézláb történetet is kieszeljen. De tényleg, „Ruin" Johnson maga a fájdalmas semmit mondás koronázatlan királya, aki Luke barlangi próbatételét, a császár megkísértését, Yoda mester Luke-kal szembeni kezdeti szkepticizmusát, a lázadók üldözését, a hócsatát, a családi titok kiderülését olyan otromba, érzéketlen, minden valódi drámaiságot, értelmes üzenetet és az eredeti részek mágiáját nélkülöző módon ismételte meg, hogy arra szavakat sem lehet találni. George Lucas kezdte ezt az ismételgetést, szerinte ezek olyanok, mint a rímek a versben. Nos, ezek valójában sokkal inkább annak jelei, hogy a rendező képtelen szabadulni az általa felépített vagy rá átruházott gondolatrendszer útvesztőjéből. Ismételgetni kezd, mert nem veszi észre, hogy a formai elemek puszta lemásolása nem elegendő ahhoz, hogy az ember maradandót alkosson. A forma üres marad, ha azt nem töltjük meg az élet elmélyült szemléléséből következő intuitív felismeréseinkkel. A 9. rész tehát abból az előnytelen helyzetből indult, hogy van egy rakás érdektelen, sőt egyenesen visszataszító karakter, akikről még mindig nem tudjuk, hogy kicsodák, hogy honnan hová tartanak, hogy mi a céljuk, a világnézetük és melyik oldalt képviselik, és van egy történet, amit úgy kellene lezárni, hogy igazából még el se kezdődött, amiből ráadásul minden értékelhető elemet kigyomláltak, és aminek létjogosultságát – a dollármilliós bevételszerzésen és a nézők ideológiai agymosásának szándékán túl – meg kellene valahogy indokolni. Ebbe még a legprofibb rendezőnek is beletörne a bicskája, nem csoda, hogy J. J. Abrams is elvérzett a próbálkozásban. The Rise of Skywalker Beszéljünk akkor egy kicsit a The Rise of Skywalkerről… amit valamiért Skywalker korának fordítottak, noha a „rise" egyértelműen „felemelkedést" jelent. Szóval itt ez a film, amiről azt állítják, ez az, ami ráteszi az i-re a pontot, ami az 1977-ben elkezdett történetnek méltó lezárást ad, ami végre választ ad minden kérdésre, elvarr minden szálat és kerekké teszi ezt a nagy-nagy elbeszélést… Hogy mi? Lemaradtam valamiről? Nem úgy volt, hogy nyertek a jók, és elpusztultak a rosszak, és mindenki plüssmacikkal karöltve ünnepelte a csúnya birodalom feletti végső győzelmet? Lett volna A Jedi visszatérben egy a nézők figyelme felett elsikló, de ennek ellenére roppant lényeges utalás, ami folytatásért kiáltott? Csak én nem vettem észre, hogy az eredeti trilógia hiányt és lezáratlanságot és hatalmas űrt hagyott maga után, amit ráadásul pont ezzel a három résszel kellett betölteni? Nagyképűség azt állítani, hogy az alkotásod valaminek a betetőződése, főleg olyanok részéről, akik nemhogy a régi filmekhez nem tudták érdemben hozzáilleszteni a történetüket, de még a saját három részüket sem voltak képesek koherens egésszé összetákolni. A történetről és a karakterekről Sok mindent elárul egy filmről és annak szereplőiről, ha annak legszórakoztatóbb és legtöbb együttérzést kicsikaró alakjává az C-3PO válik, akit a korábbi részekben az egyik legidegesítőbb karakterként ismerhettünk meg. Persze vannak benne poénok, jól eltalált hangulatok, és a kötelező Star Wars elemek sem hiányoznak, de egészében mégiscsak egy izzadságszagú alkotással van dolgunk, ami sehogy sem tud organikus történetté összeállni. Elsőre nem is gondolnánk micsoda hasonlóság húzódik a Skywalker kora és e mestermű között. Vicces, lézerkard is van benne, és még csak nem is rabolja el annyi időnket, mint egy mozifilm. Szóval Palpatine visszatér, és gonosz, nagyon gonosz, de senki sem veszi komolyan, mert a személye nincs normálisan felvezetve a történetben, ráadásul ugyanazokat az elcsépelt mondatokat ismételgeti, mint A Jedi visszatérben. Arról nem is beszélve, hogy jelenléte feleslegessé teszi mindazt, amiért a korábbi részek szereplői harcoltak. Az Első Rendhez leglojálisabb Huxból áruló lesz, de ez megint csak nem tud minket érdekelni, mert a pálfordulás drámáját nem ismertetik velünk. Rey különleges erőket használ, de nem tudunk örülni a sikerének, mivel nem vezetik fel nekünk, milyen fáradságos úton, mennyi kudarcot és megpróbáltatást követően sajátította el őket. Reyről kiderül, hogy ő Palpatine unokája, de ez is hidegen hagyja a nézőt, mivel ennek a ténynek a történet dinamikája szempontjából nincs semmilyen funkciója. Nem következik belőle egy olyan érzelmi feszültség, mint A birodalom visszavág „én vagyok az apád" kijelentéséből. Kylo Rent az előző filmben úgy állítják be, mint aki végérvényesen átállt a sötét oldalra, itt mégiscsak kiderül, hogy ő jó. De ez sem igazán indítja meg a nézőt, mert a makulátlan Rey erkölcsi fölénye mellett áldozathozatala nem annyira nemes tettnek, mint inkább hitvány, szolgai behódolásnak hat. Poe-t a 8. részben még teljesen becsicskították a feministák, most viszont mégis az ellenállás vezetője lesz. De ebben az előléptetésben is van valami keserűség, hiszen túlságosan érzékeltetik velünk, hogy Rey képességeihez mérten ő továbbra is egy utolsó kis senki. Leia mint mester, hiteltelen, és nemcsak azért, mert kínosan érződik, hogy a színésznő halála miatt a készítők korábban felvett anyaggal dolgoztak, hanem azért is, mert az előző részekben egy nagy felháborodást kiváltó jeleneten kívül semmi sem utal rá, hogy a jedik útját járná. Luke Skywalker szellemként való felbukkanása pedig rettentően erőltetett, súlytalan és továbbra is méltatlan. Ennyiből is látszik, hogy a film csak úgy hemzseg a logikai ellentmondásoktól, a gyengén megírt jelenetektől és karakterektől, és egyenesen bűzlik az egységes koncepció és az érdemi mondanivaló hiányától. Rey „Mary Sue" Skywalker Térjünk vissza a címre és a film leggyengébb pontjára, Reyre. A The Rise of Skywalker a főszereplő, Rey felemelkedésére utal, aki a film végén könnyű szerrel legyőzi az ellenségeit, jedivé válik, és felveszi a Skywalker nevet. A „felemelkedése" kifejezés nem azért problémás, mert hat szótagból áll, és így lényegesen hosszabb időbe telik kimondani, mint a csupán kétszótagos „kora" szót, hanem azért, mert nehéz felemelkedésről beszélni egy olyan személy esetében, aki már az első képsoroktól fogva teljesen tökéletes volt. Rey ugyanis az a fajta irritáló karakter, aki mindent is tud. Méghozzá különösebb nehézséget okozó próbatétel, tanulás, és a fejlődéshez elengedhetetlen bukások és csalódások nélkül. Az ilyen karaktereket szokás Mary Sue-nak nevezni. A Mary Sue-k olyan szereplők, akik a hihetőség határát jóval túllépően, mindenféle történeti felvezetés vagy kielégítő magyarázat nélkül: hibátlanok. Éppen ezért minden ép eszű ember utálja őket. Az egyszerű halandó nehezen tud olyanokhoz kötődni, akikről úgy érzi, érdemtelenül tettek szert hihetetlen képességeikre; a gyarló emberi lény nem igazán talál kapcsolódási pontot olyanokkal, akik láthatóan semmiféle gyengeséggel nem rendelkeznek. Felsorolok néhány példát, hogy világos legyen, mire gondolok. 1. Rey mindenhez ért, anélkül, hogy erre bárki megtanította volna. A tulajdonosánál is jobban tudja, hogyan kell a hajót megszerelni, több támadót egyszerre likvidálni, különféle nyelveken beszélni, falat mászni, nulla tapasztalattal űrhajót vezetni és a legdurvább manővereket végrehajtani. Profi módon használja a lézerpisztolyt és a lézerkardot, noha életében most látott ilyeneket először, és kiválóan bánik az erővel, jóllehet, azt se tudja, mi az. 2. Reyt mindenki szereti. Szerelmes belé Finn és Poe, a droidok kérdés nélkül követik, a segglyukszemű narancs-Yoda csak két szót váltott vele, de máris oda akar adni neki egy nagyon ritka fegyvert, Han és Leia minden ok nélkül lányaként tekint rá az első pillanattól fogva, ráadásul egy napos ismeretség után annyira megbíznak benne, hogy még Luke-hoz is őt küldik el. 3. Rey mindenkinél hatalmasabb és erősebb. A tapasztalatlan Rey könnyedén legyőzi a Luke által évekig képzett Kylo Rent. Rey később egy rövid kardpárbajban Luke-on is felülkerekedik. És maga Snoke is Rey közbenjárásának köszönhetően hal meg. 4. Rey folyton megmenti a társait, de neki soha sincs szüksége rájuk. Rey először megmenti a droidot, aztán Hant a bérgyilkosoktól, majd Finnt a szörnyektől és Kylo Rentől, és a 8. rész végén is ő menti meg a tehetetlen ellenállókat. Ő viszont nem szorul szinte semmilyen segítségre. A droidra támadókkal egymaga végez, a cellájából magától szabadul ki, Ben Solót egymaga hatástalanítja, és még a jedi szigeten is saját magát képzi. A legújabb részben folytatódik az őrület. Rey ereje mostanra már a Star Wars összes eddigi jediét felülmúlja. Levitál, gyógyító képességet birtokol, és az erővel megállít egy elrepülő űrhajót, majd villámokat szórva rá, felrobbantja azt. Kylo Rent ismét legyőzi és halálosan megsebesíti. A mellette mindig ostobaként feltüntetett barátait megmenti egy óriáskígyótól, a rájuk törő ellenséges hordáktól és rohamosztagosoktól, majd tanácsuk ellenére egyedül átszeli a veszélyesnek tűnő, de számára láthatóan veszélytelen tengert, amiben a lúzer haverjai vélhetően csak hátráltatták volna. És lássuk be, Palpatinnal sincs túlságosan nehéz dolga, akit egyébként szintén egyedül győz le. Minden sikerül neki, és amikor azt gondolnánk, hogy az űrhajóval együtt Chewie-t is felrobbantotta, néhány jelenettel később máris közlik velünk, hogy a szőrmóknak semmi baja – minden oké, megnyugodhatunk, Rey, szokásához híven, ezúttal sem vétett hibát. A 9. részben legalább végre eljutottak odáig, hogy Leia elkezdte kiképezni őt, de ez túl kevés ahhoz, hogy ez a beton biztos Mary Sue titulus egyáltalán meginogjon. Rey annyira idegesítő, hogy ennek még J. J. Abrams is tudatában van. A történet egy pontján, miután Rey simán legyőzött egy rátörő kisebb csapatot, a rendező a következő mondatot adja a vezetőjük szájába, kiszólva ezzel a nézőnek, miképp érdemes vélekedni Rey személyéről. A nő ezt mondja: „Lehet, hogy nem érdekel, de szerintem jó fej vagy." Nos, nem tudom, hogy vagytok vele, de az ilyesfajta pofátlanul manipulatív mondatok hallatán én csak még nagyobb vágyat érzek arra, hogy Rey borzalmas kínok közötti haláláról fantáziáljak. Az erős, független nő koncepciója A trilógia egészét tekintve jól kirajzolódik, hogy Kathleen Kennedyéknek tulajdonképpen egyetlen egy dologban volt határozott elképzelése: abban, hogy a korábbiakkal ellentétben most nem egy férfi, hanem egy női hőst kreálnak, aki erős, okos, találékony, független és lehetőleg mindenben felülmúlja nemcsak a körülötte lévő, becsicskított férfiakat, hanem gyakorlatilag a galaxis összes valaha élt férfiját. Ez a filmek egyetlen tudatosan felépített üzenete, hogy nők is lehetnek jedik, vagyis a nők is képesek lehetnek mindarra, mint a férfiak, sőt, igazából még többre is. Jut eszembe, van még egy fontos üzenet, ami a kilencedik részben többször is elhangzik, hogy „sose becsülj alá egy droidot". So deep… A filmben van egy nagyon rövid visszaemlékezés, amiben a fiatal Luke és Leia kardoznak egymással. Luke alulmarad Leiával szemben és a földre zuhan – a testvére ezzel bizonyítja, hogy elérte az ő szintjét. Mutatnak egy icipici jelenetet, amikor végre betekinthetünk Luke múltjába, amire mindig is kíváncsiak voltunk, és akkor is egy alávetett pozícióban találjuk… Ez a kép jól kifejezi az egész trilógia üzenetét is: a férfiak ideje lejárt, eljött az erős és független nők kora. Ez lenne a nagy mondanivaló? Ez tenné teljessé a történetet? Erre kellett volna kifutnia az előző hat résznek? Ez jelentené a filmekben elbújtatott tanítás csúcspontját? Hogy a nők szuperebbek, mint a férfiak? Ettől válnánk mi teljesebb, igazabb, önnön lényükhöz közelebb jutó emberekké? Hol van ez az üzenet a videó elején megfogalmazott, eredeti mondanivalóhoz képest? Nem vagyok Star Wars rajongó. Utálom például a birodalomellenességét, a katonás renddel és a parancsuralmi rendszerrel kapcsolatos egyoldalú álláspontját. De minden hibájával együtt is százszor nagyobb pozitívumot tud felmutatni, mint Rey és ütődött barátainak kalandjai. Az új filmeknek nincs lelke, a trendi eszmék propagálásán túl nincs mit mondania. Egy élőhalott. Kívülről még mozog, de belül már réges rég az enyészeté. Eljött az idő, hogy a Star Warst végleg elengedjük. (Médiavadász – Szent Korona Rádió) |
| You received this email because you set up a subscription at Feedrabbit. This email was sent to you at partizaninfo@gmail.com. Unsubscribe or change your subscription. |
2020. január 6., hétfő
FB-RSS feed for Kiss Balázs: Eltolták. Az Alien filmek, és az időrendben első 3 rész is tartalmazott női karaktert. Leila :)De hiteles női szereplőket, és nem hurr durr feminista fantáziaalakokat.Aki
